- Igen. Ne mondd, hogy elfelejtetted őket -
- Nem mondom. Ugyanis semmire és senkire sem emlékszem - nézett egyenesen a szemembe.
- Sen..kire..? - döbbentem meg. - Még.. rám se? -
- Rád se. Nem tudom, ki vagy. Viszont ezek szerint te pontosan ismersz engem - villant meg ridegen a szeme.
- Igen.. Te vagy Mizuky Sora.. A legjobb barátom.. -
Sora
"Szóval meghaltam és most újjászülettem. Ez a fiú sokkal többet tud rólam, mint én magam."
- És a te neved? - néztem ismét rá.
- Yuuji.. Sanamoto Yuuji.. - mondta szomorúan és elfordította a tekintetét.
- Értem - válaszoltam, és ismét a gondolataimba révedtem.
"Talán megbízhatok benne.. Bár ki tudja, az is lehet, hogy hazudik.."
- Öhm, Sora? - szakított félbe az elmélkedésben.
- Mi van? -
- Segítesz? Hideg a föld.. - nézett rám segélykérőn.
- Hm? - felhúztam az egyik szemöldökömet, mert nem értettem. Aztán rájöttem.
Fölkeltem és odamentem hozzá, levettem róla az egyik takarót és leterítettem mellé. Majd óvatosan megpróbáltam arrébb tolni a testét, hogy a takarón legyen. Ő is igyekezett és megkönnyítette a dolgomat, de láttam, hogy nagy fájdalmakkal jár neki. Miután sikeresen az ágynak kinevezett takarón feküdt, elrendeztem rajta a többit.
- Sora? - kezdte megint.
- Nah? - néztem rá.
- Tudsz adni egy kis vizet? -
- Nem vagyok szolga - kezdtem ridegen, de aztán meggondoltam magam. - Adok vizet, de többet nem segítek - mondtam, és fölvettem a földről egy direkt arra a célra kikészített vizes edényt. Mellé térdeltem, megemeltem a fejét, és a szájához raktam, hogy igyon. Szomjas lehetett, mert megitta az egészet.
- Köszönöm - mosolygott rám hálásan, és megérintette a kezem. Erre én gyorsan arrébb húzódtam.
- Sora, jéghideg a kezed! - kezdte aggódóan.
- Mindig ilyen - füllentettem.
- Ez nem játék. Ha nem takarózol be és nem pihensz, könnyen lebetegedhetsz, vagy még rosszabb - mondta komolyan.
- Ne foglalkozz velem, törődj a saját dolgoddal - vágtam oda hozzá, és elfordultam. Kezdett idegesíteni ezzel az állandó aggódással.
- Én csak jót akarok - felelte.
Pár perc csend után elvettem tőle egy takarót, magamra terítettem, és a falnak dőltem. Ránéztem a földön fekvő fiúra, aki immár nyugodtabban nézett a szemeimbe.
"Fura.. Miért néz így?"
Természetesen álltam a tekintetét, és tovább is álltam volna, ám ő egyszer csak elaludt. Felnéztem, és meglepődtem. Nem is vettem észre, hogy besötétedett. Odakint még mindig tombolt a vihar, a villámok fénye bevilágította a környéket.
"Talán nekem sem ártana egy kis alvás.. Nem. Nem aludhatok. Ki tudja, mi fog történni? Készenlétben kell lennem."
Ezeket mondogattam magamban, ám egyre inkább nehezemre esett nyitva tartani a szemeimet. Szép lassan én is elaludtam.
Madárcsicsergésre ébredtem. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, de aztán beugrott. Lassan felnyitottam a szemeimet, és az első dolog, amit megláttam, az a fal volt. De nagyon furcsa volt. Aztán ráeszméltem, hogy a földön fekszem, ezért látom furcsának a falat. És akkor ott megéreztem. Amilyen gyorsan csak tudtam, felugrottam, és a falhoz hátráltam.
"Nem elég, hogy elaludtam, még ez is?"
Az arcom enyhén vörös lett, ahogy rájöttem, Yuuji mellett aludtam el.
- Szia - köszöntött álmosan.
Gyorsan elfordultam, hogy ne lássa a még mindig piros arcomat.
- Mi a baj? - kérdezte aggódva.
- Semmi - válaszoltam gyorsan.
- Furcsa.. - mondta, majd felült, és csodálkozva nézett a mellkasára. - A sebeim.. begyógyultak. Az összes o_o -
- Hm? - néztem rá immár normális színben.
- Tegnap este még haldokoltam, most meg már kutya bajom o_o - hitetlenkedett.
- Mi ebben olyan meglepő? Tegnap az én sebem is rögtön begyógyult - mondtam.
- Rögtön? Várjunk csak, te megsérültél? -
- Igen és igen - válaszoltam.
- A sebek nem gyógyulnak be csak úgy, hirtelen. Maximum akkor, ha May gyógyít, de ő SS-ben van.. -
- Aha. Hát nekem egyből begyógyult. És nem gyógyított senki -
- Ez nagyon érdekes - lassan fölkelt, és tett néhány lépést. Nem volt semmi baja, nem szédült, nem tántorgott. Stabilan, egyenesen ment.
- Remek. Most, hogy meggyógyultál, én már itt sem vagyok - mondtam, és elindultam a kijárat felé. Ám Yuuji elkapta a kezemet.
- Várj, még meg sem köszöntem a segítségedet. Amúgy meg hova akarsz menni? -
- Nem kell megköszönni, és semmi közöd hozzá - válaszoltam ridegen.
- De igenis van. Mindkettőre értem - mondta határozottan.
- Engedj el -
- Nem lehet -
- Nem mondom még1x. Engedj el - fenyegetően néztem rá, ám állta a pillantásomat. A szorításon nem engedett.
- Nem engedlek. Végre.. Annyi idő után, most újra megtaláltalak.. Eszem ágában sincs elengedni - mondta nagy komolyan, majd megölelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése